Üzenetek az andalúz gettóból

Követve a Személyes poszt 1. vezérvonalát, íme az én kis tündi-bündi történetem cenzúrázva és cenzúrázatlanul.

Cenzúrázott: Pillangólelkűeknek (+ Nagymami) avagy Cenzúrázatlan: Vagányoknak.

SZEPTEMBER – Almost real time

Cenzúrázott:

Kedves Naplóm!

•  Jól haladok az önismeret útján. Csodásan érzem magam, és minden, ami itt van vagy történik velem, arra ösztökél, hogy maradjak.
• Rengeteg pénzt összespóroltam.
• Imádom a spanyolokat.
• Nincs se honvágyam, se hiányérzetem, hát nem fantörpikus?:))
• Szeretem a csendet, és hogy nincs túl sok inger (lehet, hogy előző életemben remete voltam?)
• Minden mese habbal, mert az álmok valóra válnak, csak hinni kell az embereknek, bízni mindenkiben, mert velem úgysem történhet semmi rossz!
• Kiegyensúlyozott párkapcsolatom szintén boldoggá tesz.

Cenzúrázatlan:

Durván rákattantam az önsegítő könyvekre, ciki nem ciki, ez van. Nem érzem jól magam, és főleg az tart itt, hogy megígértem a főnökömnek, (ha már ilyen rendes volt, hogy felvett, bejelentett stb.) a karácsonyt még biztosan itt töltöm, mert az a legforgalmasabb időszakuk.

Nem tudok annyit félretenni, amennyit szerettem volna, és ez bosszant.

Cultural shock a hivatalos neve, amit épp tapasztalok, magyarul, hogy kivagyok a spanyoloktól...rosszul vagyok attól, hogy csak üvöltözve tudnak beszélgetni egymással, nincsenek tekintettel, udvariasság nada, personal space nada (pl.ha buszon melléd ül valaki, tuti összeizzadtok). A fősulin tanultam minderről (multikulturális kommunikáció volt a választott szakirányom –  ó, igen, köszönöm élet, az iróniád kacagtató…) és annyira azt gondolja az ember, hogy ha könyvekből megtanulta, onnantól kezdve ő toleráns és elfogadó, de a valóságban bazmeg ne rakja rám a táskáját, ne taposson rám, ne leheljen az arcomba..persze megteszi, de én ezen már nem tudok mosolyogni. Úgy látszik, merev vagyok és öreg.

Könnyfakasztóan csudiszép a naplemente a tenger felett, tök jó, hogy a téli hónapokban is 10-15 fok van, de a táj szépsége és a klíma nem kárpótolhat…5 hónapja vagyok kint, és még hátra van 3 hónap. Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim, a tanítóim, az éneklés, de főleg a lelki békém hiányzik.

Az nem normális, hogy zsepik tengerében alszom el esténként, és ha meghallom valaki hangját a telefonban - főleg ha ez rajtaütésszerűen történik: Na ki van itt?!-jelleggel – akkor elsírom magam.  Múltkor a nagy Hugicám, Vikusz (akivel sűrűn beszélünk) felejtette el épp a hendikepjeimet:

1. el vagyok szigetelve a szeretteimtől, mindentől és mindenkitől, ami és aki eddig fontos volt, és az életem része.
2. az anti-bébi tabi szétbassza a hormonháztartásomat, értsd: úgy reagálok mindenre, mint egy kismama, akinek elvették a csokiját
3. rák vagyok – a legigazabb horoszkóp jóslás eddig, az örök kedvenc: „Rák: Finom kis lelked van. Simán elbőgöd magad egy rágóreklámon.” És ezt vegyük nagyon komolyan!!!

Szóval Viki húgom – a konyhatündér, ha nem muffint vagy habcsókot süt, akkor még feltalálás előtt álló süteményeken kísérletezik szabadidejében – épp egy durva experiment közepén lehetett beszélgetésünkkor, mivel hirtelen felkiáltott: „Várj Sziszi, odaég a vegán ricottás pisztácia szuflém (?), addig odaadom a telefont Olimpikonnak (Olimpia = a pici húgom) - jót akart nyilván, de érzelmi világom erre nem volt felkészülve. Mindegy, mert akkor már késő volt, de hirtelen eldöntöttem, hogy most rohadt kemény leszek, és nem fogok összeomlani 10 mp alatt a 10 éves kishúgom előtt, még megijedne szegényke, hogy úristen, mi történt a nővéremmel. Tehát csak a szokásos sablonkérdéseket tettem fel: „hogy vagy? milyen a suli, hogy telnek a napjaid?” Erre a gyerekek úgyis mindig ugyanúgy válaszolnak, mert rohadt unalmas, hogy minden felnőtt ezzel jön, és sablonkérdésre sablonválasz dukál: jól. elmegy. semmi extra. Hát az én édes kis Hugibabám előadta a tantárgyait, hogy mennyit kell tanulni, mindezt übercukin, és persze, hogy hiányzom, és mikor megyek haza. Én meg fojtott hangon csak annyit bírtam kinyögni, hogy nem sokára, bocsi, visszaadnád a Vikit, még meg kéne beszélnem vele egy-két dolgot..blablabla. Ügyes vagy Sziszi, ugyanilyen keményen csak így tovább, a végén még nyithatsz egy kecske simogatót.

A honvágy és a hiányérzet egy dolog…és most kb. szembe köpöm saját magam, mivel az elején olyan szép  hegyi beszédet nyomtam le a dolgok elengedéséről, a  hozzászokásról, függésről, ragaszkodásról, hogy öröm visszaolvasni. És most nesze neked!!

De megint itt egy lecke, nem érdekel, hogy közhely basszus, de tényleg akkor jössz rá, hogy valami mennyire fontos az életedben, ha elveszíted. Próbáljuk ki, kicsit intenzívebb az érzést átélni, mint olvasni róla.

Ez igaz emberekre, kapcsolatokra, környezetre, életformára, mindenre.

Hiányoznak az emberek, a kapcsolataim (+ a túrórudi, a paprikás csirke nokedlivel, tudjátok, amire emigráló elvtársaink állandóan verik a nyálukat).

És hiányzik az életem (igen, a kényelmes kis életem, a hedonista életem!!) amit úgy alakítottam, hogy benne legyen minden, amit szeretek: a család, a barátok, a zenekar, az éneklés, táncikálás, nyüzsi/városi élet/bringa/móka, rekreációs tevékenységek (szex, szúsza, reggae camp, és barátai). Igen, Édesanyám, hiányzik a HIPPISKEDÉS. Mert míg otthon a hippiskedés mellett is volt időm pénzt keresni, és megkerestem annyit, amiből még félre is tudtam tenni, addig itt NINCS hippiskedés, és még félretenni sem tudok…Ennyit a híres külföldről és annak híres kolbászkerítéseiről. Kétszer annyit keresel, de a létfenntartás is kétszer annyiba kerül? Megszívtad, bébibogyó!!

Mert – ismétlem önmagam, nyomatékosítva, mennyire értékelem: kurva gyönyörű a tenger, meg minden. De lássuk be: high level ingerszegénységet szenved, aki nem turistáskodni jön egy ilyen helyre mondjuk 2-3 hétre.… azt hiszem, csak most ébredtem rá, milyen nagyvárosi kultúrlánynak lenni…

Elmenni egy jazz koncertre, beiratkozni egy tánciskolába, könyvtárba, esetleg színházba, moziba menni, ha arra szottyan kedvem! Találkozni számomra kedves emberekkel, és hány embert és barátságot elhanyagoltam arra fogva, hogy „nincs időm”. Most meg nincs egy magánrepülőm bakker!!

ÁTBICIKLIZNI Budáról Pestre, a Vágóhídról a Belvárosba, le Kőbányára, fel Békásmegyerre a Lupa-tóhoz…Bicókám, táltos paripáám!! Meg is látszik rajtam, hogy nem vagy velem, nulla mozgás, sok csoki…ennyit az ez évre tett fogadalmamról.

Az itteni dolgok sajnos nem tüncimesésen alakultak számomra, de hát megint rá kell jönnöm, amit Gergő (aka Gregory G.Ras)  mondogatott nekem sokszor, és mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Naiv vagy, Sziszikém!!” Ebben a pár szóban érezzük át a szeretetet, mert én sokszor nem éreztem át. (Jól van, sikerült megbőgetnem magam, ügyes vagy, Sziszi!!) Pedig tudom, hogy tényleg csak jót akartál, és felhívni a figyelmem arra a tulajdonságomra, amivel ebben a világban nem lehet létezni, vagyis lehet, csak kb. folyamatosan áltatod magad, csalódsz, szenvedsz, majd végül beledöglesz. Annyira szeretlek érte, és borzasztó, de akárhányszor mondtad el, nem segített rajtam, mert úgy látszik ebben is egy dafke állat vagyok, hogy csak a saját tapasztalatomból és hibámból tanulok. Kíváncsi vagyok, ha még nem volt elég, hány szar tapasztalatra van szükségem ahhoz, hogy belém verődjön…

Rendkívül összetett az egész helyzet, amiért nem érzem itt és most jól magam. Nyilván a magánéletem is benne van, de ez már a párkapcsolati szennyes, amit ha most kiteregetnék, azzal megaláznám a páromat, amit nem szeretnék.

Szóval álljon itt csak annyi erről, hogy épp a tipikus párkapcsolati dráma forgatókönyvét játsszuk: egymás kritizálása, hibáztatása, illetve az igény, hogy a másik változzon meg, mert én csak úgy leszek boldog.

Van egy  egyszerű de nagyszerű mondás, mely szerint:

Love it. – Szeresd/fogadd el

Change it. – Változtass rajta

Leave it. – Hagyd abba

Nagyon fontos, hogy ezek az instrukciók saját helyzetünkre vonatkoznak.

Másokat még mindig nem áll hatalmunkban megváltoztatni, ott még nem tart a tudomány (bár milyen jó lenne, igaz?)

 Legszívesebben ünnepélyes ígéretet tennék ország-világ előtt, hogy soha többé még csak a gondolata sem merül fel, hogy meg akarom változtatni az aktuális partneremet. Mert ugyebár, milyen szép minden, és mennyire szeretem, de BÁRCSAK ebben és ebben megváltozna… Legszívesebben itt és most megígérném, hogy mostantól csak a saját helyzetemmel foglalkozom, és ha nem tetszik, amilyen a delikvens, ahogy viselkedik vagy bánik velem, egyszerűen ott hagynám, teljes tudatában annak a ténynek, hogy mivel megváltoztatni nem tudom, két lehetőségem van: elfogadom így és szeretem, vagy ott hagyom. De persze az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – hát mégsem véletlen kántáltuk az ovis zombi kórussal!! - és én szeretném betartani...de egy kicsit nehéz feladat, ha egész életedben pont az ellenkezőjét csináltad.

Illetve itt van a legfőbb visszatáncolási lehetőség:

Amikor beszélgetésbe bonyolódsz saját magaddal:

Ego: De hát mégiscsak SZERETEM.

Én: Ó, valóban? Akkor meg ne panaszkodj, ne rinyálj, szeresd szépen, oszt jóság van!

Ego: Jó, igaz. Végülis szeretem, de..

Én: Ja persze, tuuudom szereted, de../szereted, csak…= kifogásolom ezt és azt, feltételeket szabok a szeretetemnek.

Épp a minap méláztam el a testvérkéim kapcsán, milyen szép is az, amit unconditional love-ként ismerünk. Ha a feltétel nélküli szeretetet át tudnám élni egy párkapcsolatban, azt hiszem ott kezdődne az igazi boldogság, az igazi szeretet, és az igazi EGYÜTT levés.

Megint sokszor és sok helyen sziporkáztatott bölcsességeket böfögök vissza, nekem is uncsi lenne ezt olvasni, de hát ha most épp ezt élem át, akkor muszáj írnom róla, bocs J))

Szóval most valami ilyesmi a célom. Ezt a kis időt pedig most már kihúzom valahogy.