Üzenetek az andalúz gettóból

Követve a Személyes poszt 1. vezérvonalát, íme az én kis tündi-bündi történetem cenzúrázva és cenzúrázatlanul.

Cenzúrázott: Pillangólelkűeknek (+ Nagymami) avagy Cenzúrázatlan: Vagányoknak.

SZEPTEMBER – Almost real time

Cenzúrázott:

Kedves Naplóm!

•  Jól haladok az önismeret útján. Csodásan érzem magam, és minden, ami itt van vagy történik velem, arra ösztökél, hogy maradjak.
• Rengeteg pénzt összespóroltam.
• Imádom a spanyolokat.
• Nincs se honvágyam, se hiányérzetem, hát nem fantörpikus?:))
• Szeretem a csendet, és hogy nincs túl sok inger (lehet, hogy előző életemben remete voltam?)
• Minden mese habbal, mert az álmok valóra válnak, csak hinni kell az embereknek, bízni mindenkiben, mert velem úgysem történhet semmi rossz!
• Kiegyensúlyozott párkapcsolatom szintén boldoggá tesz.

Cenzúrázatlan:

Durván rákattantam az önsegítő könyvekre, ciki nem ciki, ez van. Nem érzem jól magam, és főleg az tart itt, hogy megígértem a főnökömnek, (ha már ilyen rendes volt, hogy felvett, bejelentett stb.) a karácsonyt még biztosan itt töltöm, mert az a legforgalmasabb időszakuk.

Nem tudok annyit félretenni, amennyit szerettem volna, és ez bosszant.

Cultural shock a hivatalos neve, amit épp tapasztalok, magyarul, hogy kivagyok a spanyoloktól...rosszul vagyok attól, hogy csak üvöltözve tudnak beszélgetni egymással, nincsenek tekintettel, udvariasság nada, personal space nada (pl.ha buszon melléd ül valaki, tuti összeizzadtok). A fősulin tanultam minderről (multikulturális kommunikáció volt a választott szakirányom –  ó, igen, köszönöm élet, az iróniád kacagtató…) és annyira azt gondolja az ember, hogy ha könyvekből megtanulta, onnantól kezdve ő toleráns és elfogadó, de a valóságban bazmeg ne rakja rám a táskáját, ne taposson rám, ne leheljen az arcomba..persze megteszi, de én ezen már nem tudok mosolyogni. Úgy látszik, merev vagyok és öreg.

Könnyfakasztóan csudiszép a naplemente a tenger felett, tök jó, hogy a téli hónapokban is 10-15 fok van, de a táj szépsége és a klíma nem kárpótolhat…5 hónapja vagyok kint, és még hátra van 3 hónap. Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim, a tanítóim, az éneklés, de főleg a lelki békém hiányzik.

Az nem normális, hogy zsepik tengerében alszom el esténként, és ha meghallom valaki hangját a telefonban - főleg ha ez rajtaütésszerűen történik: Na ki van itt?!-jelleggel – akkor elsírom magam.  Múltkor a nagy Hugicám, Vikusz (akivel sűrűn beszélünk) felejtette el épp a hendikepjeimet:

1. el vagyok szigetelve a szeretteimtől, mindentől és mindenkitől, ami és aki eddig fontos volt, és az életem része.
2. az anti-bébi tabi szétbassza a hormonháztartásomat, értsd: úgy reagálok mindenre, mint egy kismama, akinek elvették a csokiját
3. rák vagyok – a legigazabb horoszkóp jóslás eddig, az örök kedvenc: „Rák: Finom kis lelked van. Simán elbőgöd magad egy rágóreklámon.” És ezt vegyük nagyon komolyan!!!

Szóval Viki húgom – a konyhatündér, ha nem muffint vagy habcsókot süt, akkor még feltalálás előtt álló süteményeken kísérletezik szabadidejében – épp egy durva experiment közepén lehetett beszélgetésünkkor, mivel hirtelen felkiáltott: „Várj Sziszi, odaég a vegán ricottás pisztácia szuflém (?), addig odaadom a telefont Olimpikonnak (Olimpia = a pici húgom) - jót akart nyilván, de érzelmi világom erre nem volt felkészülve. Mindegy, mert akkor már késő volt, de hirtelen eldöntöttem, hogy most rohadt kemény leszek, és nem fogok összeomlani 10 mp alatt a 10 éves kishúgom előtt, még megijedne szegényke, hogy úristen, mi történt a nővéremmel. Tehát csak a szokásos sablonkérdéseket tettem fel: „hogy vagy? milyen a suli, hogy telnek a napjaid?” Erre a gyerekek úgyis mindig ugyanúgy válaszolnak, mert rohadt unalmas, hogy minden felnőtt ezzel jön, és sablonkérdésre sablonválasz dukál: jól. elmegy. semmi extra. Hát az én édes kis Hugibabám előadta a tantárgyait, hogy mennyit kell tanulni, mindezt übercukin, és persze, hogy hiányzom, és mikor megyek haza. Én meg fojtott hangon csak annyit bírtam kinyögni, hogy nem sokára, bocsi, visszaadnád a Vikit, még meg kéne beszélnem vele egy-két dolgot..blablabla. Ügyes vagy Sziszi, ugyanilyen keményen csak így tovább, a végén még nyithatsz egy kecske simogatót.

A honvágy és a hiányérzet egy dolog…és most kb. szembe köpöm saját magam, mivel az elején olyan szép  hegyi beszédet nyomtam le a dolgok elengedéséről, a  hozzászokásról, függésről, ragaszkodásról, hogy öröm visszaolvasni. És most nesze neked!!

De megint itt egy lecke, nem érdekel, hogy közhely basszus, de tényleg akkor jössz rá, hogy valami mennyire fontos az életedben, ha elveszíted. Próbáljuk ki, kicsit intenzívebb az érzést átélni, mint olvasni róla.

Ez igaz emberekre, kapcsolatokra, környezetre, életformára, mindenre.

Hiányoznak az emberek, a kapcsolataim (+ a túrórudi, a paprikás csirke nokedlivel, tudjátok, amire emigráló elvtársaink állandóan verik a nyálukat).

És hiányzik az életem (igen, a kényelmes kis életem, a hedonista életem!!) amit úgy alakítottam, hogy benne legyen minden, amit szeretek: a család, a barátok, a zenekar, az éneklés, táncikálás, nyüzsi/városi élet/bringa/móka, rekreációs tevékenységek (szex, szúsza, reggae camp, és barátai). Igen, Édesanyám, hiányzik a HIPPISKEDÉS. Mert míg otthon a hippiskedés mellett is volt időm pénzt keresni, és megkerestem annyit, amiből még félre is tudtam tenni, addig itt NINCS hippiskedés, és még félretenni sem tudok…Ennyit a híres külföldről és annak híres kolbászkerítéseiről. Kétszer annyit keresel, de a létfenntartás is kétszer annyiba kerül? Megszívtad, bébibogyó!!

Mert – ismétlem önmagam, nyomatékosítva, mennyire értékelem: kurva gyönyörű a tenger, meg minden. De lássuk be: high level ingerszegénységet szenved, aki nem turistáskodni jön egy ilyen helyre mondjuk 2-3 hétre.… azt hiszem, csak most ébredtem rá, milyen nagyvárosi kultúrlánynak lenni…

Elmenni egy jazz koncertre, beiratkozni egy tánciskolába, könyvtárba, esetleg színházba, moziba menni, ha arra szottyan kedvem! Találkozni számomra kedves emberekkel, és hány embert és barátságot elhanyagoltam arra fogva, hogy „nincs időm”. Most meg nincs egy magánrepülőm bakker!!

ÁTBICIKLIZNI Budáról Pestre, a Vágóhídról a Belvárosba, le Kőbányára, fel Békásmegyerre a Lupa-tóhoz…Bicókám, táltos paripáám!! Meg is látszik rajtam, hogy nem vagy velem, nulla mozgás, sok csoki…ennyit az ez évre tett fogadalmamról.

Az itteni dolgok sajnos nem tüncimesésen alakultak számomra, de hát megint rá kell jönnöm, amit Gergő (aka Gregory G.Ras)  mondogatott nekem sokszor, és mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Naiv vagy, Sziszikém!!” Ebben a pár szóban érezzük át a szeretetet, mert én sokszor nem éreztem át. (Jól van, sikerült megbőgetnem magam, ügyes vagy, Sziszi!!) Pedig tudom, hogy tényleg csak jót akartál, és felhívni a figyelmem arra a tulajdonságomra, amivel ebben a világban nem lehet létezni, vagyis lehet, csak kb. folyamatosan áltatod magad, csalódsz, szenvedsz, majd végül beledöglesz. Annyira szeretlek érte, és borzasztó, de akárhányszor mondtad el, nem segített rajtam, mert úgy látszik ebben is egy dafke állat vagyok, hogy csak a saját tapasztalatomból és hibámból tanulok. Kíváncsi vagyok, ha még nem volt elég, hány szar tapasztalatra van szükségem ahhoz, hogy belém verődjön…

Rendkívül összetett az egész helyzet, amiért nem érzem itt és most jól magam. Nyilván a magánéletem is benne van, de ez már a párkapcsolati szennyes, amit ha most kiteregetnék, azzal megaláznám a páromat, amit nem szeretnék.

Szóval álljon itt csak annyi erről, hogy épp a tipikus párkapcsolati dráma forgatókönyvét játsszuk: egymás kritizálása, hibáztatása, illetve az igény, hogy a másik változzon meg, mert én csak úgy leszek boldog.

Van egy  egyszerű de nagyszerű mondás, mely szerint:

Love it. – Szeresd/fogadd el

Change it. – Változtass rajta

Leave it. – Hagyd abba

Nagyon fontos, hogy ezek az instrukciók saját helyzetünkre vonatkoznak.

Másokat még mindig nem áll hatalmunkban megváltoztatni, ott még nem tart a tudomány (bár milyen jó lenne, igaz?)

 Legszívesebben ünnepélyes ígéretet tennék ország-világ előtt, hogy soha többé még csak a gondolata sem merül fel, hogy meg akarom változtatni az aktuális partneremet. Mert ugyebár, milyen szép minden, és mennyire szeretem, de BÁRCSAK ebben és ebben megváltozna… Legszívesebben itt és most megígérném, hogy mostantól csak a saját helyzetemmel foglalkozom, és ha nem tetszik, amilyen a delikvens, ahogy viselkedik vagy bánik velem, egyszerűen ott hagynám, teljes tudatában annak a ténynek, hogy mivel megváltoztatni nem tudom, két lehetőségem van: elfogadom így és szeretem, vagy ott hagyom. De persze az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – hát mégsem véletlen kántáltuk az ovis zombi kórussal!! - és én szeretném betartani...de egy kicsit nehéz feladat, ha egész életedben pont az ellenkezőjét csináltad.

Illetve itt van a legfőbb visszatáncolási lehetőség:

Amikor beszélgetésbe bonyolódsz saját magaddal:

Ego: De hát mégiscsak SZERETEM.

Én: Ó, valóban? Akkor meg ne panaszkodj, ne rinyálj, szeresd szépen, oszt jóság van!

Ego: Jó, igaz. Végülis szeretem, de..

Én: Ja persze, tuuudom szereted, de../szereted, csak…= kifogásolom ezt és azt, feltételeket szabok a szeretetemnek.

Épp a minap méláztam el a testvérkéim kapcsán, milyen szép is az, amit unconditional love-ként ismerünk. Ha a feltétel nélküli szeretetet át tudnám élni egy párkapcsolatban, azt hiszem ott kezdődne az igazi boldogság, az igazi szeretet, és az igazi EGYÜTT levés.

Megint sokszor és sok helyen sziporkáztatott bölcsességeket böfögök vissza, nekem is uncsi lenne ezt olvasni, de hát ha most épp ezt élem át, akkor muszáj írnom róla, bocs J))

Szóval most valami ilyesmi a célom. Ezt a kis időt pedig most már kihúzom valahogy.

Tudom, azt ígértem, hogy ez a blog egy vidám hely, élménybeszámoló a kis családomnak, meg akit még érdekelnek a kalandjaim. Ennek fényében vártam az új poszt írásával.

Vártam.

És vártam…

Hátha őszintén sikerül egy olyan írást kifacsarnom (kicsikarnom, harapófogóval kiműtenem) magamból, ami megnyugtatja nagymami-apuci-hugica-barinők és mindenki lelkivilágát, hogy az életem szép és jó, kacagás és vidámság.

Viszont nem akartam kamuzni, a blog mégiscsak valamiféle napló, amit magának is ír az ember, és bocsi mindenkitől, de magamat csak nem fogom átbaszni)

Úgyhogy megtaláltam a tökéletes megoldást, hogy mindenki jól aludjon és boldog legyen!! :D :D Szerintem zseniális vagyok. Ezek a sztorik visszamennek picit az időben, és elmesélik, amit nem akartam leírni, de végül mégis, szóval tá-dámm. Mindenki válassza ki a lelkivilágának megfelelő verziót.

Illetve, kedves ártatlan sorstársaim, kik naiv lelkületűek és sebezhetők vagytok:  tudom, fájdalmas és kiábrándító, de erősen ajánlom, hogy mindkét versiont olvassátok végig, mivel ennél a kis játéknál nem is tudnám jobban érzékeltetni, hogy mi az, amire számítottam, és mi az, ami valójában történt (mivel a világunk nem vattacukorból épült, tudom most azt mondjátok magatokban, dehogynem, de fogjuk fel most és mindörökké, hogy NEM!!)

JÚNIUS

Cenzúrázott 

 „Kedves naplóm! Ma ismét szuper napom volt, azt hiszem, erre mondják, hogy lelki béke. Egyrészt teljes harmóniában vagyok önmagammal, másrészt a környezetemtől is bevonzom a pozitív energiát! Imádom a munkám, több szempontból is ideális. Értékelnek, és jól megfizetnek, amitől valóban értékesnek érzem magam. Hálás vagyok az emberekért, akikkel együtt dolgozom, segítőkészek és jóindulatúak.

Cenzúrázatlan:

Egy újabb elbaszott nap után hazaértem, és megint a sírógörcs. Egyrészt a labilis érzelmi viágom (a kurva fogamzásgátló és a hormonok), másrészt valahogy pont olyan az egész közeg és az emberek, amitől sokszor felfordul a gyomrom. Pedig én annyira hiszek abban, hogy senkit és semmit nem véletlen sodor az utunkba az élet…úgy látszik most épp gyökerekbe kell belebotlanom, ez van! Kezdem meggyűlölni a munkahelyem, több oknál fogva. Még nem fizettek ki, ettől pont úgy érzem magam, hogy a munkám (és ezáltal én) szart sem ér. Ha ez még nem lenne elég, egyik kedves kollegám, aki lakótársam is 2in1, lassan megkeseríti az összes napomat, csak a rosszindulat, csak az odaszurkálás, és ezt folyamatosan adagolja, láthatóan ettől érzi teljesnek magát.

JÚLIUS

Cenzúrázott:

Kedves Naplóm! Csodás estét töltöttem a kedvesemmel, reggel pedig arra ébredtem, hogy ágyba hozza nekem a reggelit! Szuper, hogy nem csak otthonunk, de a munkahelyünk is közös, így akkor is ott lehetett, amikor előléptettek!!

A munka, a fizetés, az otthonunk, és minden olyan, mint a tündérmesékben, pont, ahogy elmesélte, mielőtt kijöttünk. Most úgy néz ki, hogy még jó sokáig itt maradok! Nagyszerű, hogy volt értelme kijönni, ott hagyni mindent, mert kifizetődik minden szempontból. Büszke vagyok magamra, amiért bevállaltam!

Cenzúrázatlan:

Tegnap este sikerült az emberemmel úgy összevesznem (nem picit illuminált állapotban), hogy a nyílt utcán üvöltöztünk egymással (főleg én vele), majd hazaértünk, s én a kanapén aludtam. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, lényeg, hogy mellébeszélések, félreértések, féltékenykedés – szerelmünk lapjai. Reggelre pedig szakítottam is vele. Együtt jöttünk ki, ugyanott dolgozunk és ugyanott lakunk. Ezért még ma a munkahelyemen is felmondtam. Carramba!!

Kiderült, hogy se a munka, se a fizetés, se a (tömeg)szállásunk nem olyan, ahogy kedvesem azt előadta otthon. Továbbá az is kiderült, hogy rám valójában még NEM LETT VOLNA szükség, mert a szezon csak most fog kezdődni.  De ő nagyon szeretett volna maga mellett tudni, szóval csak egy kis „feltuningolásra” volt szüksége az igazságnak ahhoz, hogy gondolkodás nélkül kijöjjek vele. Most nagyon úgy néz ki, hogy a hónap végén repülök haza. Csak még nem tudom, miből veszem meg a repjegyemet, mert a két hónapra kapott fizetés (lófasz) az itteni létfenntartásomra volt csak elég (kiegészítve saját spórolt pénzemmel). Szégyellem magam, és annyira nincs pofám így hazamenni..de sajna muszáj lesz. Üres zsebbel, csalódottan.

AUGUSZTUS – a happy hónap!:))

Cenzúrázott & Cenzúrázatlan:

Ez felér egy kész csodával: már épp a repjegyeket nézegettem, amikor felajánlottak egy állást Gibraltáron, amit szinte azonnal el is fogadtam! El sem hittem, hogy ilyen szerencsém van. Most recepciós vagyok egy trendi szépségszalonban, én intézem a foglalásokat, foglalkozom a vendégekkel, segítek az ott dolgozóknak stb. Mivel Gibraltár brit fennhatóság, a hivatalos nyelv az angol (hell yeah!!), tehát nem kell többé a nem létező spanyolommal szenvedni. Rendes fizetés. Otthon ebből tivornyáznék, itt viszont csak összehúzott nadrágszárral lehet belőle félretenni. Január 1-ig biztosan maradok.

Közben a faszimmal is kibékültünk, és együtt vagyunk. Jobb ez így mindenkinek, hogy nem egy helyen dolgozunk….

Hát ennyit az elmúlt hónapokról.

Most pedig vissza a jövőbe, akarom mondani a mostba. Folyt.köv.

Én nem vagyok „vendéglátós”, ezt sosem fogom kimondani, akkor sem, ha néger pincérek potyognak az égből az ölembe, akkor sem, ha immáron 10 éve kisebb pauzákkal ez a fő megélhetési forrásom.

Ember ≠ Vendég

Mindenhol, mondom MINDENHOL (Magyarország, Németország, Finnország, Spanyolország,  és ki tudja még hány helyen lesz szerencsém megtapasztalni) a vendég nem simán egy ember, hanem  a „kedves, a drága vendég” (reptéren a „drága utas”, pr ügynökségnél a „kedves ügyfél”, és persze gondolom ez mindenütt így megy, ahol emberekkel dolgozol).

Az emberek áttranszformálódnak, ha egy kiszolgált pozícióba kerülnek.

Például:

„A drága utas”= Repülőtéren

Nem tudom miért, talán mert lélekben már a kanári pálmafák alatt szürcsizik a piňa coladájukat, de hogy az emberek ennyire elveszettek és magatehetetlenek tudnak lenni egy pár száz négyzetméteres mini repülőtéren, az tényleg elképesztő. Megragadom ezennel az alkalmat, hogy elmondjak pár idevágó tipikus példát:

1. A toilet mindig mindenütt ugyanúgy szoknyás kislánnyal/nacis kisfiúval van szimbolizálva, megtalálása ez által a legvaksibbak számára sem túl bonyolult.
2.  A csomagküldő szalagra légitársaságtól és géptől függően adott méretű és súlyú poggyászt lehet felhelyezni, de a szétnyílós NEJLONZACSKÓ semmilyen légitársaságnál és semmilyen ország repülőterén nem engedélyezett.
3. A reptér lenni egy határátkelőhely, tehát igen, kurva nagy szopó, ha nincs nálad útlevél /személyi – és nem, a könyörgés NEM FOG SEGÍTENI. (A sírás sem!)
4. Továbbá: a repülőgép nem lenni metró, amire a kéremvigyázzanakazajtókzáródnak közben még csak úgy még felpattanhatsz.

„A kedves vendég” = Magyarországon

Onnantól kezdve, hogy ő a kedves vendég pozícióba került, megszűnnek a kölcsönös udvariassági formák, mintha sosem léteztek volna. Pl:

• Belép a kedves vendég, semmi esetre sem köszön, az a pultos rabszolga dolga nyilván (távozáskor az ajtót nem zárja be maga után, hasonló okokból gondolom)
• A „kérek szépen egy sört/teát/kávét” már réges rég kiment a divatból, helyette nagyon trendi a „lesz egy korsó” illetve a „hé te, adjál már abból a vodkából". 
• Tehát összefoglalva: köszönés, elköszönés, köszönöm, kérek szépen NINCS TÖBBÉ! Aki vendéglátóiparban dolgozik, az inkább fogadja ezt el, ne akadjon ki rajta, mert ettől semmi sem lesz jobb! :D Persze én is próbáltam sokszor udvariasságra nevelni a kedves vendéget, ha már anyucinak nem sikerült, de annyit értem el vele, hogy kérte a panaszkönyvet :)))
• Ja de azért vannak módszerek, íme:

„A kedves vendég” = Spanyolországban

Először egy kicsit írnék úgy általában a spanyolokról, milyenek is ők nálam így pár hónap után. Emberileg amúgy rendkívül cukik, szenvedélyesek, néha kissé erőszakosnak is tűnhetnek, főleg úgy, hogy itt egy brit gyarmat határában összecsap a nagyon udvarias, nagyon tisztelettudó brit és a fiesztázós-hangoskodós spanyol mentalitás.

A hangoskodás oké az utcán, hamar megszokod, de ez kevésbé vicces otthon. Mi például egy tipikus andalúz apartmanban lakunk (alias „szolgálati lakás :D), nagyon kellemes és hűvös a csempe burkolat miatt, emiatt viszont rendkívüli akusztikával is rendelkezik. Spanyol felső szomszédjaink valahogy mindig éjfél után kelnek életre (de ez amúgy is jellemző a népre, az éttermek is este 10 körül telnek meg), szomszéd anyuci valahonnan szervált egy holland fapapucsot, és este 11 után, valamint reggel 9 előtt is abba mászkál a csempe padlón, a gyerekek üvöltözve rohangálnak, és mintha mindig átrendeznék a lakást, bútortologatás (mondanom sem kell szintén éjszaka). De már megszoktuk, semmi extra.

A fancy étterem tapasztalatai: vendégek fele spanyol, másik fele külföldi ( britek, oroszok, németek, néhány skandináv). A spanyol vendég  – és most egyik kollegámat idézném – ha „nagyon spanyol”, akkor ez a következőképp mutatkozik meg: leül, ha 2 percen belül nem vagy az asztalnál már ki is kel magából.

KÁVÉZÁS

Nem tudom, mi lehet az olaszoknál, de hogy ezek mit leművelnek egy szerencsétlen kávéért, de mintha az életük múlna rajta, és ez nem vicc.

Kávé verziók:

Cafe solo – presszó kv

Cortado – presszó kv hangyafasznyi tejjel

Cortado largo – hosszú kv hangyafasznyi tejjel

Cafe con leche – tejes kv

Manchado – tejes kv, nem  presszó, de nem is hosszú, hanem PONT A KETTŐ KÖZÖTT bazmeg, sok tej.

Sombra – ez ugyanaz, csak hogy legyen még több, hátha belezavarodik a kv főző rabszolga…

Latte – hosszú kv, sok-sok tej

Americano – hosszú „vizes” fekete kv

Decafeinado - felfoghatatlanul sokan isszák ugyanezen verziók koffeinmentes változatát (miéért???)

Továbbá halál fia vagy, ha nem úgy követed a kávéra vonatkozó utasításokat, ahogy a kedves nagyon spanyol vendég előírta:

MUY CALIENTE – Bár 35 fok van és nyár közepe, de ő kurva forrón kéri a kávéját, még szinte bugyogjon, amikor kiviszed. Ha nem, akkor visszaküldi.

CON HIELO – Jéggel külön egy pohárban. Nem tudom mi ez a mánia, hogy legyen kurva forró, vagy bazi hideg, de én mondom, jégből sosem elég nekik, ha van egy jeges asztal, ők mindent extra jéggel isznak.

A spanyol vendég ezen kívül nagyon szereti a csapvizet, nincs is ezzel semmi baj, kivéve, ha minden második kávé mellé kérnek egyet egy jó vasárnap, az napi 160 kávé=80 pohár csapvíz, és ha épp elromlik a mosogatógép (majd megcsináljuk ’manana’=holnap), akkor megszívtad.

Na de ez a poszt azért is vicces, mert elkezdtem írni, közben felmondtam az étteremben, és már nem is vagyok vendéglátós bi-bi-bíííí!!!

Na de erről majd a következőben írok. Addig is pápá, kávézzatok sokat :)

Ez itt egy ilyen off-poszt, köze nincs az itteni eseményekhez, csak épp véleményezni szottyant kedvem.

A Budapest Pride hírei hozzám is eljutottak, éljen a fész!

Azt tudni kell, hogy már pár éve szándékosan nem olvasok híreket, mert csak felbaszom magam. De persze enélkül is sikerül néha felkavarni a lelkivilágomat, amikor innen-onnan csak eljut valami, és olyankor agyfelbaszás van. Mint most:)

Imádott kishúgom a Parlament mellett dolgozik egy kávézóban, így jól értesült és testközelből élvezheti minden felvonulás/tüntetés eseményeit.

Utólagos engedélyével megosztom mai fészbúk posztját:

Lehet hogy mégsem támogatom a BpPride megrendezését ugyanis káros hatással lehet az egészségre. Ma már több embert hallottam negatív véleményt nyilvánítani a melegekről és erről a felvonulásról és sokan idegességükben és undorukban majdnem epilepsziás rohamot kaptak. Ezt helytelenítem és kérnék mindenkit ne izgassa egyik jóérzésű embert sem.
Viszont roppantul "frappáns" feliratú és igen feltűnő pólókat is láttam: az egyiken pl. nemes egyszerűséggel csak annyi volt "ROHADT BUZIK!", míg egy másikon "Én támogatom a melegeket.. ..a Dunában, hosszában, Mohácsig!" Köszönjük!! — jól szórakozik, itt: kicsi Ír Kávézó.

Ezúton szeretnék üzenni a szánalmas gyűlölködő tetveknek.

Egyrészt: belegondoltunk, hogy ezek a szabadnapjukon,saját pénzükből,idejükből és energiájukból arra szántak,hogy rohadt buzik és egyéb feliratú pólót csináltassanak maguknak?!? Gratulálok!!!

Ja igen, aki nem tudná: az Andrássy úton laktam kb. 20 évig. Gondolom nem sokan ismerik az érzést,amikor lakcím kártyát kell mutatni,hogy beengedjenek a saját utcánkba, mert aki közelebb kerül a helyszínhez,az kb. potenciális támadónak számít. Megkérdezik, van-e nálam bármilyen fegyver, eszköz, dobásra alkalmas tárgy, olyan amivel sérülést tudok okozni?

Azért teszik fel ezeket a kérdéseket, és azért kell igazolnom a lakcímemet, mert vannak ilyen undorító, retek emberek, akik tényleg képesek felkelni egy melegfelvonulás reggelén, lemennek a zöldségeshez, vesznek egy két kiló paradicsomot,  felveszik a pusztuljonazösszesbuzis pólójukat, és arra szánják a napjukat és energiájukat, hogy gyűlöljenek.

Ez így meg van? Nekik arra KELL ez a nap, hogy dühösek legyenek, és gyűlöljenek.

Szép kis világ.

Nem vagyok jogvédő, nem vagyok aktivista, nem tudok komolyan és formálisan értekezni az emberi jogokról. De én még abban hiszek, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy úgy éljen,ahogy szeretne, ahhoz vonzódjon, akihez vonzódik bakker, és azt szeressen és úgy, ahogy neki tetszik. Heteroként mondom, és szóljon aki nem így érzi, hogy sosem tudtam ezeket a dolgokat irányítani, mert nem én irányítom a vonzalmat, a kémiát, meg azt, hogy mitől mozdul meg a gyomrom, vagy ugrik ki a szívem. Bárcsak tudnám, sok sok szopóágtól kíméltem volna meg magam...

Az én szememben ez a meleg gyűlölet egyenlő a szeretet megtagadásával.

Bárcsak tanítanának valamit erről az iskolában, vagy a szülők a gyerekeiknek.

El lehet gondolkozni, hogy ki a torz, és ki a beteg...

Mert hogy nem a melegek, az biztos. Talán inkább azok, akik a nyomorult elbaszott kis életükkel nem bírnak mit kezdeni, és keresnek valamit, valakit, ahol le tudják vezetni azt a kurva sok keserűséget és fájdalmat, és attól érzik jól magukat, ha gyűlölhetnek, ítélkezhetnek, arra hivatkozva, hogy mi a NORMÁLIS, és a jó, és az elfogadott stb. Mondjuk két fiú csókolózik az utcán, és egy nyomorultnak ez eeeelviselhetetlenül fáj, el tudom képzelni, hogy fizikai tüneteket okoz, elkezd izzadni, ökölbe szorul a keze a dühtől és az indulatoktól. Ha valaki meg tudná gyógyítani ezeket az embereket, tényleg boldogabb lehetne a világunk.

Ja még valami:

Ha bármi elfogadható indokot kéne találni a szerencsétlen homik szidására ilyenkor, az csakis az, hogy egy ilyen felvonulás alkalmával a városi közlekedés tényleg egy katasztrófa fos.

Akkor viszont a critical mass-ra is talán majd gyertek "BUZI BRINGÁSOK, fulladjatok a Dunába" pólóban.

Rohadt gyökerek.
Szánalom.

Ja igen, ezt majd elfelejtettem: napfürdőzéses meditációóó!!

Bár sajna több a meló, mint a nyaralás, de azért próbálkozom :))

Bizti sokat jelent, hogy napocska volt a jelem az oviban, na meg a dupla vizes horoszkópom, éljen soká!!

Tegnap varázslatos élmény részese lehettem.

Június 23-a, a nyári napforduló, tehát az év legrövidebb éjszakája, ezen kívül San Juan éjszakája (nálunk, illetve az angolszász világban: szentivánéj, csak itt nagyobb a parti. :)) Szóval a fiesztázós-bulizós spanyolok megragadva az alkalmat, hatalmas fesztiválokat csapnak országszerte a tengerpartokon, ez a La Noche de San Juan.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az emberek tömegesen levonulnak a tengerpartra, és hatalmas tüzet gyújtanak.

Itt csak a nyári szezonra megépülnek és kinyílnak a tengerparti bárok ('chiringito'-k), amik persze ilyenkor fullon vannak. Persze, mi is kibuliztuk magunkat rendesen, egy dél-amerikai zenekar muzsikált, kolumbiaiak, argentínok, és csomó fasza salsa-t, flamenco-t, bachata-t játszottak, tényleg egy élmény volt hallgatni...ja meg salsázni a homokban :))

Amúgy próbáltam kideríteni ezt az egész tűzgyújtósdit.

A tűz elvileg a nap hatalmát szimbolizálja, mivel a régiek úgy gondolták, hogy a fény a téli napfordulón születik meg, és a nyári napfordulón ér uralkodásának csúcsára.

Én ezt látom a legnormálisabb magyarázatnak a tűzgyújtásra, meg ünnepelgetésre, még mielőtt mindenki hülyének nézne, hogy mit találgatok, hisz Spanyolországban vagyok, ergo képes vagyok autentikus forrásokból infót gyűjteni, elmondanám önöknek, hogy NEM. Olyan irreális, vad, és egymástól teljesen eltérő magyarázatokat kaptam, hogy feladtam (de azért jót mulattam):

"Ki volt San Juan? Hát..asszem a Tűz ISTENE" :D :D (Bizti a spanyol mitológia szerint :)))

"Hátizéé...San Juan estéjén az a lényeg, hogy lerészegedsz, táncolsz a tűz körül, és ettől megtisztulsz!" (Tisztító tűz?)

"A lényeg, hogy ÁT KELL ugranod a tüzet háromszor, és így megszabadulsz a démonaidtól, és a problémáidtól"

Na most, ha valaki ezt a tüzet átugorja nekem egyszer is, azt eléggé megtapsolom:

Az emberekhez képest egy kb. ekkora rakást képzeljünk el. Na jó, hajnali 4 körül, mikor már csak parázslott, akkor át lehetett volna ugrani, de mi már csak körülötte fekvő embereket találtunk, arccal a homokba csicsikázva. :))

Amúgy, amennyire megosztott területei és nézetei vannak az országnak, azt is el tudom képzelni, hogy más szokások vannak a katalánoknál, baszkoknál, andalúzoknál...

Úgy láttam, itt az a módi, hogy mindenki felírja egy papírra a szarjait, amiktől szeretne megszabadulni, problémákat, amiket szeretne maga mögött hagyni, és azt dobják bele a tűzbe...Jó sok problámája van itt is az embereknek, ne aggódjatok, csak úgy repkedtek a galacsinok :)

Én személy szerint csak néztem a hatalmas lángnyalábokat, csodáltam a pillanatot, ahogy több száz ember áll egyetlen tűz körül, és arra gondoltam, most mennyi minden járhat a fejekben egyszerre, mennyi mindent szeretnénk "elengedni".

Végül nem dobtam be semmit, mert nem hiszek benne, hogy egy este alatt el tudnám engedni, amire már nincs szükségem, vagy le tudnám tenni a pakkot, ami már húzza a vállam, persze baromi jó lenne, bár így működne. Persze, ha már ott álltam azzal a sok emberrel, gondolatban intenzíven a lángokba küldtem két dolgot, amit szeretnék megszüntetni a saját életemben:

Az egyik a félelem.

Ez elég sok mindent magába foglal, mondjuk úgy egyszerűen, hogy félelem MINDENTŐL. Az elvesztéstől,  haláltól,  betegségtől, magánytól, szegénységtől, bármilyen helyzettől, bármilyen érzelemtől, szomorúságtól, csalódottságtól, attól, hogy ésmostmilesz?, az ismeretlentől. Szóval szeretném, ha megszűnne a félelem, az elég vagány volna :)

A másik a fájdalom.

Én eleve kurvára szeretek szenvedni, ezt már többen is megerősítették, hogy nekem akkor a legjobb, ha nem jó. Itt jelenik meg az én szupcsi kis skorpió aszcendensem, a szélsőségeim, persze egy részről jó kedélyű vagyok és mosolygós, élvezem az életet, de legalább ugyanennyire szeretek szenvedni is. Mert senki sem mondhatja, hogy normális dolog, ha valaki folyamatosan teremti magának a dolgokat, amik majd jól fájhatnak...És valami fura módon néha tényleg érzem, hogy olyan, mintha ezen élvezkedne a testemnek-lelkemnek az a része, aminek szüksége van erre, mert ez a "tápláléka". Szóval lehet hogy még jól meg kell szívnom párszor, és jól bele kell nyúlnom dolgokba és kapcsolatokba, ahol szenvedhetek és fájhatok kedvemre. Vagy még sokáig hagyom azt, hogy mások éljék ki rajtam a saját kis fájdalmaikat (ja mert ezt is nagyon szeressük, vagyis inkább hagyjuk). Vagy hogy még egy ideig azt játszom a kapcsolataimban, hogy majd én megélem helyetted, vagy segítek rajtad, MEGMENTELEK, mert sajnos egy rohadt terézanya van bennem valahol, és állandóan ezt nyomatja. Szóval ez még melós lesz, úgy érzem :)

De rajta vagyok!

Most egy kis helyrajzi bemutatás fog következni, hogy el tudjátok képzelni, hol is tartózkodom.

A hely neve Sotogrande, Dél-Spanyolország legdélebbi csücskében található, nagyjából 30 km-re Gibraltártól. Ha tiszta az idő, a tengerpartról  (mondjuk épp munkába menet, bi-bi-bíí) nagyon durci látványban van részünk:  innen is látszik Gibraltár, illetve szemben az afrikai partok, ide érzem a marokkói piac fűszeres illatát, hallom a tevepata koppanását…na jó, nem is. De azért jó lenne.:))

Ez a kép tehát nem is a sajátom, de full hangulatos, szóval beteszem:)

Mivel azért szeretnék átmenni egy piacolásra, ha már ilyen közel vagyok, bizti nagy élmény lenne.  Kedves szülők, nem érdekel a véleményetek az afrikai halálos bacikról, tudom előtte beoltatjuk magunkat, szerzünk egy kaftánt, stb, stb. :)

Az egyetlen, ami olyan afrikás a mi oldalunkon, az a homok, ami rendszeresen az orrunkból-szánkból folyik, mert hát elég keményen nyomatja magát néha a szél itt az Atlanti-óceán felől, bár mi még nem is vagyunk egészen a szorosnál.

Gibraltár

(lopott kép, mivel nem tudom máshogy visszaadni:)

Gibraltár maga gyakorlatilag egy kb. 400-500  m magas, és kb. kétszer ilyen széles mészkőszirt,  tehát egy bazi nagy szikla (Rock of Gibraltar) maga az ország, ami egy irdatlan gigantikus 7 km2-nyi földterületen terjeszkedik. Elképzeltük? :) Ja igen, a kis méretekre jellemző, hogy a közúti forgalomnak (ez egyszerre, autós, motoros, biciklis forgalom)  kereszteződése (!!!) van a repülőtérrel – és tök béna, de nekünk kell elsőbbséget adni  a repülőgépeknek :)

Az útjelző tábla a gyalogosoknak:

Magyarul: működő repülőgép leszállópályán kelsz át, maradj a fehér vonalon belül, és kelj át GYORSAN :D :D Ezen beszartam....mert különben..??:))

Nekem csak mesélték az itteniek, hogy ez a világ egyik legrövidebb leszállópályája, tehát nem nagy cucc, ha egyszer-kétszer a pilótabácsinak nem sikerül leszállni elsőre, szóval köröznek még párat, kis körberepülés az kedves utasokkal.

Na ennyit Gibraltárról.

Torreguadiaro

(Itt az történt, hogy a blogom átváltozott értelmezhetetlen kódhalmazzá, szóval írhattam újra az egészet. Pompás!!! Az egész azzal kezdődött, hogy próbáltam saját képeket beszúrni, úgyhogy most egyelőre lopott képekkel dolgozom.)

Ez pont a mi utcánkban készült, csak a mi picit feljebb lakunk:

Szóval, Torreguadiaro az a spanyol falucska, ahol élünk, innen sétálnak át a szorgos proletárok (mink), Sotogrande-ra, ahol dolgozunk. A kis utunk 15 perc futva, ha elaludtál, vagy 30 perc séti kényelmesbe. Tehát Torreguadiaro City, nem sok minden van itt, de legalább egy helyen, a főúton:

1db közért

1db gyógyszertár

pár vendéglátóhely

1db kínai bolt

Utóbbi  a legfaszább,  kici ocó style, tényleg a leghasznosabb a környéken,  minden van hajfestőecsettől palacsintasütőig. Ami érdekes, hogy az itteni kínaiak úgy hallom, kurva jól nyomják a spanyolt (vagyis hozzám képest tuti), és hát olyan furi, hogy itt ők beszélnek jól, én meg makogok, és nem fordítva . Tudom, goni vagyok, de hát ennyi otthon töltött év és sok Fáy utcai piac és Asia Markt után úgy látszik, kondicionálódott.

Ilyesmi fapalló vezet a mi kis falunkból Sotograndéra, így reggelente az úton elmélázgatok olykor, mennyivel szebb s jobb így melóba hurcolni magad, mint mondjuk kombínózni vagy metrózni, és nézni a fapofákat szemben...

Sotogrande

Avagy a leggazdagabb bácsik és nénik játszótere, a Times magazin szerint Európa egyik legdrágább ingatlan lelőhelye , és én hiszek nekik, eszméletlen durva luxuskörnyék, első körben én is lehajtott fejjel mertem csak közlekedni mindenütt, mintha nekem itt nem is lenne szabad…

Három éve jártam itt egyébként először, amikor Malagán nyaraltunk, és nagyon kedves ismerőseink (imádlak Titeket!) elhoztak ide reggelizni, Gibraltári kiruccanásunk előtt. Már akkor is leesett az állunk.

A hatvanas években kezdett el kiépülni a környék, amikor is egy tehetős spanyol-brit gyökerekkel rendelkező filippínó házaspár (nyilván brutál anyagi háttérrel) felfedezte a helyben rejlő lehetőségeket, megvettek 5 szomszédos farmot, azzal a tervvel, hogy létrehoznak itt egy hiper-szuper-mediterrán-andalúz luxus ingatlanparadicsomot…ami aztán az ingatlanfejlesztéseknek köszönhetően mára 20 km2-nyi területen fekszik, föld alatti infrastruktúra (bazi nagy föld alatti parkoló rendszer), mesterséges tavak, 5 golfpálya stb.

Anyukámnak üzenném, aki amikor Velencében jártunk, és engem épp fel kellett törölni a kövezetről, amint olvadoztam a hely romantikájától, romos bájától, meg az egész gondolás vizes-csatornás feelingtől, anyuci ennyit bírt mondani: „ mindjárt hányok ettől  a csatornaszagtól, hogy tudnak ezek az olaszok ilyen dzsuvában élni, Sziszikém, ne szórakozz, ez a boltív itt penészes, az az eresz dohos és rohad, ez a híd meg mindjárt leszakad alattunk, nekem lerohad a kezem a kurva babakocsit cipelem le fel a rohadt lépcsőkön, persze erre nem gondoltak, amikor építkeztek, ugyebár?! és ez a sok kurva sikátor, már a GPS is kipurcant, megmondaná valaki, ennek mi értelme volt…? a dzsuvás hipós víz csorog a nyakunkba, hát ezek itt szárítják madzagon a szarjaikat  a fejem felett?! Kinézelődtétek magatokat, indulhatunk végre?!?”

Na szóval, Anyucii: ahol most vagyok, azt úgy képzeld el, mint egy FELÚJÍTOTT, összkomfortos luxus Velence. A lakópark építése során kihasználták a mocsaras terület adta lehetőséget és kibetonozott, mesterséges csatornákat építettek a házak közé. Ergo: gazdag bácsi és néni(jei) nem sétálnak sokat a tutajtól a viskóig.

De tényleg: gyönyörű tereprendezés, pálmákkal és napi szinten karbantartott pázsittal keretezett utak, a mediterrán fákhoz szerintem tuti mesterfodrászt hívnak, olyan fazonírozás megy itt, legközelebb fel is veszem videóra… ja tegnapelőtt óta azt is tudjuk, hogy pontosan 23.15-kor indul be a központi locsolórendszer, ami csak egy pukkanás, aztán futás, ki az útra, át a kerítésen, a biztonsági őr pedig szerintem minden este ezt a részt várja a legjobban, végül is vicces lehet nézni, ahogy mindenki 5 felé ugrik ugyanabban a pillanatban.

Ja igen, a közbiztonság: Sotograndéra csak sorompón/bizti őrökön keresztül lehet bejutni autóval, ezen kívül egy Civil Guardia nevezetű szerv járőrözik (kb.5-tel) fel –alá az utcákon, a kikötőben, és kb. mindenhol, hozzánk ingyen járnak kávézni, és bazi nagy stukit és egy egész övnyi töltényt hordanak az derekukon, elég vagány. Szóval  biztonságban érzem magam! :))

Mondjuk van is mit őrizni, mivel az itteni ingatlanok mellé nem autóval szokás parkolni...

Ez a kép is túl szépnek és valószerűtlennek tűnhet a jó fények miatt, de ez tényleg így néz ki a valóságban is. Tegnap konkrétan egy munkatársam mondta, hogy a szünetünkben elvisz egy helyre kávézni, valahol errefelé sétáltunk végig, ezeken a pázsitokon, a kis medencés apartmanok előtt dzsalltunk át, mondom, nincs rövidebb út, szigetek, hidak stb., de nincs... A szembe apartmanház is pl. egy szigeten van, amire hídon lehet átkelni. Ja igen, vagy jacht-tal:)

Azt is meg kell még szoknom, hogy simán nyitva az apartman/ autó-benne a kocsikulcs, kint az iphone az asztalon, táska a széken, és senki oda se szagol..furi. De tetszik! :)

Ha úgy vesszük, a középsulis ballagási szalagommal kezdődött minden, amit anyuci nyilván nagy gonddal választott ki:

"A világban akármerre jársz, mindig visszavár a szülői ház”

Vagy valami ilyesmi, tudjátok ilyen szép meg rímes meg cirádás, szóval ballagásos. A szalag kint is volt a szobám falán még ballagás után is, és mikor ránéztem - nyilván első körben elkezdtem dúdolni a gauteamus igiturt - arra gondoltam, milyen jó is, hogy valaki ilyen szépen megfogalmazta, és szalonképesen prezentálta az én vulgáris és szenvedélyes anyukám gondolatait, ami sokszor és sokféleképpen hangzott el nálunk odahaza, pl:

„meddig szándékozol még hippiskedni, Sziszikém?”

„hová vezet mindez? megmondom én, sehová! nyakig ér a szar, ti            meg tapicskoltok benne!”

„húzzatok már külföldre, mit szórakoztok még, mégis mi a faszra              vártok?”

"ha én ma lennék fiatal és beszélnék nyelveket, már rég nem szerencsétlenkednék ebben a  $%&#&  országban."

De persze a lelke mélyén mindig tudta, hogy nem sokra megy a győzködéssel, vagy ha nem is tudta, én sokszor emlékeztettem rá, hogy:

1. azt csinálok, amit ÉN akarok, nem azt, amit ő szeretNE, ha az én helyemben LENNE)

 2. megpusztulok, ha nem hippiskedhetek (anyuci nyelvén hippisedés = zenekarozás, énekelgetés) kedvemre…

 Sokszor elfilózgattam azon, vajon mi az, ami a leginkább helyhez köt, ami miatt nem szeretnénk megmoccanni, kimozdulni, változtatni.

 Birtoklás

Szerintem az egyik legdurvább cucc, az a halmaz, amire azt mondjuk: az „enyém”, tehát a birtokaim, tulajdonaim. Az én házam, az én autóm, a munkám, a pozícióm, mert ezt ugye mind felépítettem, elértem, létrehoztam, tehát nem rúgom fel.

Ha úgy vesszük, nekem valójában semmi ilyen típusú „tulajdonom” nincsen (realista anyukám szabad fordításában: „tehát nincs semmid”). Nincs autóm, házam, lakásom, de még albérletem se.

És most, hogy így belegondolok, sosem volt olyan valamim, ami ne fért volna el egy táskában, vagy ne lenne mozgatható (bicikli:)) ja bocs, egyik karácsonyra kaptunk egy ágymatracot a szülőktől. Van egy ágymatracom bakker :D De az mondjuk tényleg kurva nagy!

Tehát végül is nekem bazi könnyű.

Megszokás, függés

Ha hozzászoktál valamihez (de az is lehet, hogy valakihez) és már szinte függsz tőle, és úgy érzed, nem tudsz meglenni nélküle. A függés /addikció is érdekes kérdés nálam, mert bár 18 éves korom óta dohányzom, de annyira hébe-hóba, hogy ha holnaptól dohánytilalom lenne (ami amúgy a mai helyzetet látva full sanszos:)), asszem vállat rándítanék, most hova szarjak jelleggel.  De tényleg. Nekem is furi..

Ragaszkodááás

Na ez a megszokásnál sokkal nagyobb szívás, és itt az én nehezékem.

Nagyon tudok szeretni embereket, társaságokat, bizonyos közegeket. Véletlenek kurvára nincsenek, és mivel ekkora egy ragaszkodó állat vagyok, az életem mindig úgy sodor, hogy olyan embereket ismerjek meg, akikhez később olyan szinten elkezdek ragaszkodni, hogy a kimozdulás a zónából esélytelennek tűnik.

Ott van a középsulis legjobb barátnőm, Stefi…hozzá például annyira ragaszkodtam, hogy mikor a szülei arra kényszerítették, hogy kimenjen dolgozni Németországba szakmai gyakorlatra ( lefordítom: 3 hónap rabszolgaság), igazából miatta döntöttem úgy anno, hogy akkor én is megyek!  Mert  Stefi nélkül  el sem tudtam képzelni a nyaramat, a bulikat, a jó kis Duna parti bebaszcsizásokat a zépé előtt...

Illetve itt volt a munkahelyem is, a Cheerio (ma már CsiriJó) :)). Félreértés ne essék, sosem tudnék egy helyszínhez, kocsmához vagy pulthoz ragaszkodni (főleg nem a néha ott tanyázó részeg és idegesítő gyökérarcokhoz). Itt is emberekhez és viszonyokhoz ragaszkodtam veszettül, olyan kollegális közeghez, ami szerintem rohadtul ritka a mai világban, ahol mindenki számíthat mindenkire, teljesen nyitott kommunikáció van mindig, mindenről, ezáltal rengeteg konfliktus is, de cserébe semmilyen susmus egymás háta mögött, mutassatok ilyen munkahelyet nekem, főleg ahol többségben nők dolgoznak együtt..A helyet egyébként a  szüleim kezdték el vezetni, majd jött Mami, aki az a kolléganőm, aki egyszerre lett a főnököm, a pótmamám és ezzel együtt az egyik legjobb barátnőm is. Becsületes nevén Ancsa, alias Mami, alias Hárpi (innen lettem én Hárpi II, amikor nálam is elszakadt a cérna:)), szóval ő olyan temperamentummal és kifejezésrendszerrel rendelkezik, amilyet soha életemben nem láttam még ilyen közelről, és valószínűleg első alkalommal meg is ijedtem tőle, már nem emlékszem, de a lényeg, hogy eszméletlen és leírhatatlanul szerethető, leordítja az arcodat, ha kell, de egy tündérmami, aki mindent megtesz, hogy a csapat egyben legyen és működjön, és kurva jó főnök, sok szinten tekintek példaképként rá. Na és persze az én Vivo babám is, aki végre megjelent az életemben, és prezentálta, hogy lehet nálam is szétesettebbnek lenni, egy szétszórt kis kupikirálylány, de egyszerűen imádnivaló, de ő tudja a legjobban, hogy mennyire szeretem. Szóval nehéz elszakadni egy olyan helytől, ahová dolgozni kezdtél el bejárni, és egy ilyen jó csapat lett belőle...

 Illetve vannak dolgok, amiket az életed részévé teszel, mert annyira szereted, mert olyat ad a lelkivilágodnak, ami kikapcsol/elűzi a goni démonokat/feltölt energiával stb. Nekem ilyen a szex, a meditáció, a zenehallgatás, illetve az éneklés.

A vokalista karrierem nyilván elég durván egy ilyen dolog, ami szintén helyhez köt. A Riddim Colony-ban 5 évet töltöttem el vokalistaként (vááóó!), oldalakat tudnék írni az itt megélt élményeimről, az itt kialakult barátságokról, Lilóról, akivel itt kezdtünk el együtt vokálozni, aki kb. elindított a "lélek útján"', és aki mindig a legnagyobb barátnőm lesz, bármi történjék, Anyuciii:)) Szóval a zenekar is annyira az életem részévé vált, annyira szerettem, és annyira ragaszkodtam hozzá sokáig, hogy irtó nehéz volt azt mondani, hogy most akkor pauza.

Amúgy Liló volt az is, aki a 2013-as évben a legnagyobb "depim" ( nem tudom máshogy nevezni, pedig tudom, hogy valami más volt) közepén fogta a kezem, bár fizikailag bazi távol kerültünk egymástól, kétgyerekes anyuci lett egy mézeskalácsházikóban a pilisi hegyekben (nekem csak: Tündérország:)), de ami még fontos, hogy Liló nagyjából a depim elején megadott egy telefonszámot, a végén meg már szó szerint elzavart egy asztrológus ismerőséhez, hátha segít.

Az asztrológus csávó egyébként zseniális, teljesen helyrerakott, de brutál módon, persze volt, amit akkor nem is értettem (" rengeteg külföldet és utazást látok a képletedben") amire csak ráztam a fejem értetlenül, hogy rosszul látod :D :D Ekkor még szóban sem volt Spanyolország, még a gondolata sem :)))

Amit bizonyosan tudtam, főleg a tini kizsákmányoló nyári munka tapasztalatokkal a hátam mögött, hogy csakis akkor megyek külföldre, ha valaki rámutat a földgömbön, hogy ide megyünk, ez a munkád, ez a szállásod, ennyi és ennyi a fizetésed.  Mondhatjátok, hogy de ebben nincs semmi küzdelem, és minden előre adott, de őszintén szólva kurvára leszarom, más hogyan vélekedik erről. Nem azért teszek félre és spórolok egy vagon pénzt össze, hogy utána „próbáljunk szerencsét valahol”,  cél az Izgalmas Ismeretlen alias a Nagy Semmi.

Amit szintén tudtam, hogy egyedül bizti nem megyek, de nem ám. Csak semmi honvágydepi-lonliness, mert sajnos a külföldi egyedülléteim alatt nálam hamar eljött az a pont, amikor csak a munka, begubózás, napi 2 tábla csoki, plusz 6 kiló.

Tehát a fenti okok miatt tudtam és éreztem, hogy ha még egyszer kimozdulok a kis életkémből, annak okai lesznek, vagy jön egy adott lehetőség, amire nehezen tudok nemet mondani.

És hát jött is...erről írok majd a köviben. Legalábbis ez a terv :) Puszcsikák!

Jól van, Sziszike eltölt 6 hónapot Spanyolországban, fityfiritty, bumm beleugrott a nagy ismeretlenbe, ahogy kell!  Jó  testvér, lelkitárs, tanítvány, barátnő lévén naivan kifundálta,  hogy mivel a világunk a mobilnet, facebook, email, viber, skype stb. világa, ennél fogva nem jelent problémát napi intenzitással beszámolni az élményekről  - egyenként, mindenkinek Mamitól – Hugin át – Lilóig.

Sziszike bazi nagyot koppant, mikor kb. a második nap ráébredt, hogy a valóság baszakszik vele, minden földi halandó által értelmezhető okok miatt:

• Egyrészt: éljen a mobilnet! Kár, hogy lerohad a kezed, mire az okostelefonod bébikijelzőjén bepötyögsz egy sms méretnyi szöveget (persze ezt is tele melléütésekkel, gndolxom el tzdjátpk kápzelni).
• Másrészt kinek mit is meséltél már el? A családtagjaid még nem is tudják, hogy épségben megérkeztél, hogy lehet akár Budapest: erős szél, Malaga: szikrázó napsütés, de ez a fapados fos még mindig tartja magát. A barátnőd viszont már azt is tudja, hogy már az első héten idegroncs picsává változtatott a hormonháztartásod. Kínos…és persze kinek van kedve kiselőadást tartani egyesével az ismerőseinek a hormonjairól és azok hatásáról, főleg ha ezzel súlyos emlékeket idéz fel. Szóval értitek, szuper.
• Harmadrészt:  Internethozzáférés, nini! Konfettit szórnál legszívesebben, amint wifi van a láthatáron, de persze az egyetlen wifi-tutkó hely a munkahelyed, ahol ugyebár nagyrészt dolgozni kéne, nem telefont bindzsizni. Szívás.

Összefoglalva: kurva nagy katyvasz! Mindenki nagyon hiányzik, mindenkit nagyon szeretek, és mindenkinek  részletesen regélnék lelkem legmélyebb bugyrairól, az érzelmeim  és a tenger hullámzásának összefüggéseiről,  de napi 10-12 órát (vidám vasárnap 14 órát) dolgozom,  ezért egyszerűen fizikai és pszichikai képtelenség  ezt véghezvinni, mert belezsibbad az agyam. De tényleg. Végül inkább senkinek nem írtam semmit.

És ekkor jött Dorina, az én Megmentő Barátném a zseniális blog ötletével.  Dorinabébiről annyit érdemes tudni, hogy nagyrészt neki köszönhető hogy  három éven keresztül élvezhettem a külker falainak melegét, bár lediplomázni sajnos nem tudott helyettem (ejnye Dorina!)  De szó szerint végigrángatott a 3 éven, ő rángatott ki az ágyból reggelente, rudgosott be vizsgázni, és énekelte velem vizsgaidőszakban Stu dalát, hogy szebbnek lássék a világ :D :D  Szóval  a csaj egy energiabomba, de ilyen multikvalitásokkal, én még ilyet az életemben nem láttam… alaptermészetileg életvidám, bohókás és játékos, de amúgy ha bármi van,  rohadtul koncentrált és összeszedett, egy cseppnyi magamfajta szétesettség sincs benne, ami ehhez az alaptermészethez elmétletileg és gyakorlatilag jár!!!  Szóval!!!  A mázlista személyiségéhez még agya is van a kis strébernek, a külker – egyébként sajna hasznavehetetlen – kommunikáció szaka mellett elvégezte a vendéglátó turizmus szakot is, mára két diplomás üzletasszonyság. Emellett számítástechnikai géniusz, aki több mint két órán keresztül magyarázta el Amerikából egy fészbúk levelezésben, hogyan kell regisztrálni a skype-ra.  Ja igen, ez én vagyok, akinek 2 órába telik a skype regisztráció,  de ez csak a magyarázás, maga a cselekmény kb. még 2 óra. Ja igen, és Dorina! Azóta nem tudok belépni, valamit baszakszik a jelszavammal.. Na szóval, egy szó mint száz, mindez azért kardinális, mert tényleg tudjatok róla, és mindenkibe maradandóan vésődjön szépen bele: durván dínó vagyok, műszaki analfabéna, és ez a blog is Dorinának köszönhető. Tehát köszönjük, Dorina :)))