Üzenetek az andalúz gettóból

Ha úgy vesszük, a középsulis ballagási szalagommal kezdődött minden, amit anyuci nyilván nagy gonddal választott ki:

"A világban akármerre jársz, mindig visszavár a szülői ház”

Vagy valami ilyesmi, tudjátok ilyen szép meg rímes meg cirádás, szóval ballagásos. A szalag kint is volt a szobám falán még ballagás után is, és mikor ránéztem - nyilván első körben elkezdtem dúdolni a gauteamus igiturt - arra gondoltam, milyen jó is, hogy valaki ilyen szépen megfogalmazta, és szalonképesen prezentálta az én vulgáris és szenvedélyes anyukám gondolatait, ami sokszor és sokféleképpen hangzott el nálunk odahaza, pl:

„meddig szándékozol még hippiskedni, Sziszikém?”

„hová vezet mindez? megmondom én, sehová! nyakig ér a szar, ti            meg tapicskoltok benne!”

„húzzatok már külföldre, mit szórakoztok még, mégis mi a faszra              vártok?”

"ha én ma lennék fiatal és beszélnék nyelveket, már rég nem szerencsétlenkednék ebben a  $%&#&  országban."

De persze a lelke mélyén mindig tudta, hogy nem sokra megy a győzködéssel, vagy ha nem is tudta, én sokszor emlékeztettem rá, hogy:

1. azt csinálok, amit ÉN akarok, nem azt, amit ő szeretNE, ha az én helyemben LENNE)

 2. megpusztulok, ha nem hippiskedhetek (anyuci nyelvén hippisedés = zenekarozás, énekelgetés) kedvemre…

 Sokszor elfilózgattam azon, vajon mi az, ami a leginkább helyhez köt, ami miatt nem szeretnénk megmoccanni, kimozdulni, változtatni.

 Birtoklás

Szerintem az egyik legdurvább cucc, az a halmaz, amire azt mondjuk: az „enyém”, tehát a birtokaim, tulajdonaim. Az én házam, az én autóm, a munkám, a pozícióm, mert ezt ugye mind felépítettem, elértem, létrehoztam, tehát nem rúgom fel.

Ha úgy vesszük, nekem valójában semmi ilyen típusú „tulajdonom” nincsen (realista anyukám szabad fordításában: „tehát nincs semmid”). Nincs autóm, házam, lakásom, de még albérletem se.

És most, hogy így belegondolok, sosem volt olyan valamim, ami ne fért volna el egy táskában, vagy ne lenne mozgatható (bicikli:)) ja bocs, egyik karácsonyra kaptunk egy ágymatracot a szülőktől. Van egy ágymatracom bakker :D De az mondjuk tényleg kurva nagy!

Tehát végül is nekem bazi könnyű.

Megszokás, függés

Ha hozzászoktál valamihez (de az is lehet, hogy valakihez) és már szinte függsz tőle, és úgy érzed, nem tudsz meglenni nélküle. A függés /addikció is érdekes kérdés nálam, mert bár 18 éves korom óta dohányzom, de annyira hébe-hóba, hogy ha holnaptól dohánytilalom lenne (ami amúgy a mai helyzetet látva full sanszos:)), asszem vállat rándítanék, most hova szarjak jelleggel.  De tényleg. Nekem is furi..

Ragaszkodááás

Na ez a megszokásnál sokkal nagyobb szívás, és itt az én nehezékem.

Nagyon tudok szeretni embereket, társaságokat, bizonyos közegeket. Véletlenek kurvára nincsenek, és mivel ekkora egy ragaszkodó állat vagyok, az életem mindig úgy sodor, hogy olyan embereket ismerjek meg, akikhez később olyan szinten elkezdek ragaszkodni, hogy a kimozdulás a zónából esélytelennek tűnik.

Ott van a középsulis legjobb barátnőm, Stefi…hozzá például annyira ragaszkodtam, hogy mikor a szülei arra kényszerítették, hogy kimenjen dolgozni Németországba szakmai gyakorlatra ( lefordítom: 3 hónap rabszolgaság), igazából miatta döntöttem úgy anno, hogy akkor én is megyek!  Mert  Stefi nélkül  el sem tudtam képzelni a nyaramat, a bulikat, a jó kis Duna parti bebaszcsizásokat a zépé előtt...

Illetve itt volt a munkahelyem is, a Cheerio (ma már CsiriJó) :)). Félreértés ne essék, sosem tudnék egy helyszínhez, kocsmához vagy pulthoz ragaszkodni (főleg nem a néha ott tanyázó részeg és idegesítő gyökérarcokhoz). Itt is emberekhez és viszonyokhoz ragaszkodtam veszettül, olyan kollegális közeghez, ami szerintem rohadtul ritka a mai világban, ahol mindenki számíthat mindenkire, teljesen nyitott kommunikáció van mindig, mindenről, ezáltal rengeteg konfliktus is, de cserébe semmilyen susmus egymás háta mögött, mutassatok ilyen munkahelyet nekem, főleg ahol többségben nők dolgoznak együtt..A helyet egyébként a  szüleim kezdték el vezetni, majd jött Mami, aki az a kolléganőm, aki egyszerre lett a főnököm, a pótmamám és ezzel együtt az egyik legjobb barátnőm is. Becsületes nevén Ancsa, alias Mami, alias Hárpi (innen lettem én Hárpi II, amikor nálam is elszakadt a cérna:)), szóval ő olyan temperamentummal és kifejezésrendszerrel rendelkezik, amilyet soha életemben nem láttam még ilyen közelről, és valószínűleg első alkalommal meg is ijedtem tőle, már nem emlékszem, de a lényeg, hogy eszméletlen és leírhatatlanul szerethető, leordítja az arcodat, ha kell, de egy tündérmami, aki mindent megtesz, hogy a csapat egyben legyen és működjön, és kurva jó főnök, sok szinten tekintek példaképként rá. Na és persze az én Vivo babám is, aki végre megjelent az életemben, és prezentálta, hogy lehet nálam is szétesettebbnek lenni, egy szétszórt kis kupikirálylány, de egyszerűen imádnivaló, de ő tudja a legjobban, hogy mennyire szeretem. Szóval nehéz elszakadni egy olyan helytől, ahová dolgozni kezdtél el bejárni, és egy ilyen jó csapat lett belőle...

 Illetve vannak dolgok, amiket az életed részévé teszel, mert annyira szereted, mert olyat ad a lelkivilágodnak, ami kikapcsol/elűzi a goni démonokat/feltölt energiával stb. Nekem ilyen a szex, a meditáció, a zenehallgatás, illetve az éneklés.

A vokalista karrierem nyilván elég durván egy ilyen dolog, ami szintén helyhez köt. A Riddim Colony-ban 5 évet töltöttem el vokalistaként (vááóó!), oldalakat tudnék írni az itt megélt élményeimről, az itt kialakult barátságokról, Lilóról, akivel itt kezdtünk el együtt vokálozni, aki kb. elindított a "lélek útján"', és aki mindig a legnagyobb barátnőm lesz, bármi történjék, Anyuciii:)) Szóval a zenekar is annyira az életem részévé vált, annyira szerettem, és annyira ragaszkodtam hozzá sokáig, hogy irtó nehéz volt azt mondani, hogy most akkor pauza.

Amúgy Liló volt az is, aki a 2013-as évben a legnagyobb "depim" ( nem tudom máshogy nevezni, pedig tudom, hogy valami más volt) közepén fogta a kezem, bár fizikailag bazi távol kerültünk egymástól, kétgyerekes anyuci lett egy mézeskalácsházikóban a pilisi hegyekben (nekem csak: Tündérország:)), de ami még fontos, hogy Liló nagyjából a depim elején megadott egy telefonszámot, a végén meg már szó szerint elzavart egy asztrológus ismerőséhez, hátha segít.

Az asztrológus csávó egyébként zseniális, teljesen helyrerakott, de brutál módon, persze volt, amit akkor nem is értettem (" rengeteg külföldet és utazást látok a képletedben") amire csak ráztam a fejem értetlenül, hogy rosszul látod :D :D Ekkor még szóban sem volt Spanyolország, még a gondolata sem :)))

Amit bizonyosan tudtam, főleg a tini kizsákmányoló nyári munka tapasztalatokkal a hátam mögött, hogy csakis akkor megyek külföldre, ha valaki rámutat a földgömbön, hogy ide megyünk, ez a munkád, ez a szállásod, ennyi és ennyi a fizetésed.  Mondhatjátok, hogy de ebben nincs semmi küzdelem, és minden előre adott, de őszintén szólva kurvára leszarom, más hogyan vélekedik erről. Nem azért teszek félre és spórolok egy vagon pénzt össze, hogy utána „próbáljunk szerencsét valahol”,  cél az Izgalmas Ismeretlen alias a Nagy Semmi.

Amit szintén tudtam, hogy egyedül bizti nem megyek, de nem ám. Csak semmi honvágydepi-lonliness, mert sajnos a külföldi egyedülléteim alatt nálam hamar eljött az a pont, amikor csak a munka, begubózás, napi 2 tábla csoki, plusz 6 kiló.

Tehát a fenti okok miatt tudtam és éreztem, hogy ha még egyszer kimozdulok a kis életkémből, annak okai lesznek, vagy jön egy adott lehetőség, amire nehezen tudok nemet mondani.

És hát jött is...erről írok majd a köviben. Legalábbis ez a terv :) Puszcsikák!